...

Sok minden történik. És semmi sem történik.

Így a jó. 

..

Azt mondják, csak a változás a biztos. Néha jó, néha nem. Megint álmodtam. Megint a ház. Megint a könnyek. Azt is mondják, a lélek azért tér oda vissza álmában, ahol biztonságban volt, mert pihenni vágyik. Én elég sokat vagyok ott álmomban. Pihenek. De sírok is. Mindig. Vajon miért? És sosem lesz vége? Annyira vágyom a közelségre. És egyre messzebb kerül. Talán nem kellene vágyni rá. És az enyém lesz. Hamarabb, mint gondolnám.

Ámen.

.

Találok mindenfélét. És rájövök, hogy nagyon sérültem. Hogy mennyire hiányzik a közelség. Az a bizalom. Az az odaadás. A figyelem. Oda-vissza. Úgy érzem, már soha többé. 

Nem kellene mást csinálnom folyamatosan. Hanem végre szembenézni. Lejjebb menni. Még lejjebb. Mert ezek szerint nem volt elég. Még nem. Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Hogy merem-e. Vagy azt fogom csinálni, mint más. Mást csinálok. Hogy ne tudjam, hogy ne érezzem, mekkora a baj. 

Ember vagyok. Ezzel jár. De fel merem-e vállalni. Ez a kérdés.

...

Van, ami eleve elrendeltetett. Hiszem. Ezek ellen a dolgok ellen jobb nem hadakozni. Elfogadás. Csakis. Az segít. Hiszen tényleg nem tudhatjuk, ki az akit szeretünk. Jobb esetben, persze, mindenkit. De valakiket kicsit jobban. Ebbe aztán nincs beleszólás. És ez nem is attól függ, hogy viszonozzák-e vagy sem. Nem. Ez csak úgy van.

Van bizony. Ahogy sok minden más is van. Valami pedig nincs.

..

Nem nyavalygunk. Tűrünk. Néha sírunk. Néha meg nevetünk. És önzők leszünk. Most aztán nagyon. Ha ők úgy, akkor én is. Akkor én is? Biztos, hogy ezt akarom? Biztos, hogy ezt akarod? Persze. Hiszen így a jobb mindenkinek. Annak is, aki még nem tudja. Mindenki foglalkozzon csak magával. Süsse is, egye is. És örüljön is. Egyedül. Ha tud. Bánkódjon is. Egyedül. Hiába valaki, aki felezné a terhet. Ugyanmár. Régimód. Nemjárja. Ma már nem. De. Nem nyavalygunk. Tűrünk.

És megint fűtünk.

.

Weöres Sándor - A társ

Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot,
s aki a földön
mellén viseli,
és hevét kibírja,
ő a párod.

...

Azon gondolkodtam, hogy mit is jelent embernek lenni. Hogy mit is jelent az, hogy nap, mint nap megfelelni. Nem másnak, magunknak. Persze, másnak is. De kinek? Kihez próbáljak meg alkalmazkodni, mikor mindenki mást gondol, mond? Ki legyen az etalon? Ki legyen az, akinek megbízom a véleményében, az életében? Ki az, aki hiteles?

Nem találok olyat mostanság. Maradnak a régiek. Marad az örök mérték. És marad a hit. Hogy van értelme. Ennek az egésznek.

Borul minden. Vannak ilyen időszakok. Tudom. De most tényleg minden mozog körülöttem. Nem találom a helyem. A középpontom. Vagyis megvan, ahogy mindigis. Érzem. De mégis. Mozgás van. Persze, ez természetes. Hiszen anélkül megáll az élet. 

Folyamatos keresés az életem. Mióta az eszemet tudom. Mostanában gyakran érzem, hogy fáradt vagyok keresni. Újra és újra. Mert falakba ütközöm. Mert mindenhol csak zavarodottságot találok. Ha mégsem, akkor is találok új kérdeznivalót. Meddig még? Hát soha nem lesz vége? Soha nem pihenhetek meg egyetlen percre sem? Soha nem érezhetek egyetlen pillanat nyugalmat sem? Miért nem? Honnan ez a sok kérdés? Miért látom én máshogy? Miért érzem én máshogy?

Ki vagy? Ki vagyok? És leginkább: kik vagyunk? Igen, így. Többesszámban. Együtt.

..

Azt mondja Zenész, hogy mégsem jön velem kirándulni. Az ok. Olyan szép voltam valamelyik nap, mikor találkoztunk. 

Ezzel találkozom manapság. Ez a tükröm, amibe nap, mint nap belenézek. Szép vagyok. Jófej vagyok. Tehetséges vagyok. Még talán okos is. Éppen ezért nem. Nem megy. Nem, és nem. Valaki szóba sem áll velem. Pár hete. Pedig nagyon hiányzik.

Úgy érzem ma, hogy van a normális világ, a normális emberekkel. És én valahogy kívül rekedtem.

.

Megfogadtam, hogy nem panaszkodom. Ez most nem is az. Tényközlés. Nem tudom, mi van az emberek nagy részével. Lassan én is kezdek üldözési mániában kitörni. Megkeseredett emberek bármire képesek. És túl sok van belőlük. Most veszem csak észre. Nem lehet már semmi pozitívat mondani. Ha sírsz, ha panaszkodsz, na, az a jó. Akkor egy alomból való vagy. Ha nem? Akkor utálat, irigylés tárgya. Ebből baromira elegem van. Lehet, hogy most kerülök csak ki a valóvilágba, bár nem hiszem. Eddig is tapasztaltam ezt is, azt is. De most az egy napra jutó sok volt. És egyre több. Ha nem beszélek, csak az időjárásról, talán jobb. Bár már arról sem. Mindenhol keresik a pletykára éhesek az infot. Bármiből tudnak bármit csinálni. És aztán csinálnak is. Most már értem, hogy ki, miért nem szól. Ki, miért nem őszinte és nyílt. Nekem is nehezemre esik. Mikor már egy jóindulatú megjegyzéstől rádugranak, az gáz. És mikor azt merem mondani, hogy jól vagyunk, akkor rögtön olyat kérdeznek, hogy lehetőleg eszembe jusson: ugyanmár, semmi okom rá, hogy jól legyek. 

Azért is jól vagyok. Sajnos, vagy szerencsére másképp látom az életet. Mindigis másképp láttam. Most egyre inkább látom, hogy másképp látom. És az embereket is másképp. 

Ja, hogy nem vagyunk sokan? Nem számít. Úgyis találok olyanokat, akik legalábbis hasonlóan. Aztán lehet, hogy kiderül, mégsem. Akkor igyekszem ismét megérteni. Őket is. És továbblépni. Azt sem bánom már, hogy egyedül vagyok sokszor ezekkel a gondolatokkal. Hogy én magam is azt hiszem, hogy... Nem, nem naivitás. Hanem már-már őrület.

Nem, nem egyszerű. Napi munka, harc. És én is sírok. Néha sokat. Néha nagyon elkeseredem. Néha nagyon egyedül érzem magam. Akkor is, ha társaságban vagyok. És mégis. Hiszek az emberi jóságban. Hogy valahol mindenkiben ott van. Képes is vagyok meglátni. Képes vagyok látni a sérüléseket ami olyanná tett valakit, amilyen. Nem is akarom elveszíteni ezt a képességem.

Engem is meg lehet bántani. Persze. Nekem is tud fájni. De még hogy. Azt viszont nem akarom, hogy érzéketlenné váljak. Hogy ne értsem meg, ki miért olyan, amilyen. Harcolok. Magammal, magamért. Magammal, másért. Magammal, másokkal, érted.

Olyan jó lenne, ha ezt megértenéd.

...

Kicsit jó is, hogy annyira nem beszélgetek senkivel. Magamban szépen elrendezem. Persze, vannak kiakadások, és szómenések. De már nagylány vagyok, és próbálok erőt venni. Leginkább magamon. Aztán vagy megy, vagy nem. Az érzelmeim pedig figyelem. Igyekszem külső szemlélőként egy darabig. Ez nem ilyen egyszerű ám, mert megszenvedem, viszont hasznos. Mert van energiám a rendezkedésre. Kívül, belül. A neki való írás viszont hiányzik. Úgyhogy éppen megoldást keresek rá. Hogy hogyan is. Miért éppen neki, a jó Isten tudja. Vagy még ő sem. Tudomisén. Annyi furcsa dolog van a világon. Ez az én furcsaságom.

Egy csomó jó dolog is történik. Ezt ne feledjük.

..

Mindig rossz, ha valaminek vége. És most több mindennek is. Remélem új kezdetet hoz. 

Szakács. Nem találtam szavakat. Úgyhogy nem is írtam. Azt nem tudom, ha találkozunk, hogy fogom lereagálni. Mosolyogni nem fogok, az biztos. Ilyet soha, senkinek nem. Neki sem. Akkor sem, ha kéri. 

Zenész. Nem tudom kezelni a sérüléseit. A baj az, hogy ő maga sem. Szeretné, ha segítenék, de mégsem. Bonyolult.

Zöldszemű. Fogalmam sincs. Halvány van, de lehet, hogy tévedek. Minden esetre sajnálom, hogy nem beszélgetünk. Hiszen még mindig őt. De hát ez az én magánügyem. 

Szabadság. Nyilván erre van szükségem.

Az egyiptomiaknak nyilván volt valami okuk rá, hogy kétdében festettek. Nem hiszem, hogy nem tudtak háromnak tűnőben. Vagy éppen az volt a trend. Vagy azok a festmények maradtak meg. Több ezer év múlva a kultúránkat az alapján fogják megítélni, hogy Picassot, Mirot vagy Turnert találnak. Nem mindegy. Nagyon nem.

.

Van, aki csak a megszólalásig szép. Van, aki utána is. Van, aki csak akkor. És van, aki se előtte, se utána.

...

Most van az a rész, hogy elegem van. Biztos a feszkó, meg a fáradtság. Nem értem, miért kellene rosszul érezni magam, ha teszem a dolgom. Ha netán el is érek valamit. Ha netán még jól is érzem magam. Én is szoktam sírni, igen. De. Megválogatom, kinek, mikor, mit. És irigykedni azt nem. Jól megmondta már az öreg Weöres. Sorsot senkivel nem cserélnék. Én fölfogtam. Más remélem fogja. Azt különösen nemszeretem, ha hozzám közel állók cseszegetnek. Azért sem adom fel. Azért sem hagyom magam. Juszt sem. Mostanában mindenféle közmondások járnak az eszembe, disznókról, gyöngyökről, korpákról, ilyesmikről. Meg a tollas barátokról.

Nyár. Nyári ruhák. Húha. Nyaralást is szervezni kell. (Nem, ezért SEM érzem rosszul magam. Hogy van mit.)

..

Amikor túl sok minden van, az is baj. Ha túl kevés az is. Meg kell találnom az egyensúlyt. Bár, már megszokhattam. Mindigis így volt ez manapság. Most éppen sok.

Tervelek. Zöldszeműt kell elrabolni egy napra. Még ez is. Nagy feladat.

.

Talán megint kellene egy homlokcsók. Vagy olvasnom kellene mást is, mint szakirodalmat. Vagy piszkozatolnom kellene a mondandómat, fecnikre. Mert mikor idekerülök, megáll az ész. 

Kellenek ilyen időszakok is. És olyanok is, hogy jön a jó idő, a futás, a bicikli. Hogy szép az élet. És van minden jó. Nem a zsákban, az életben. Szerelem is. Nem, nem. Most csak úgy. Tárgy, vagyis alany nélkül. Mert mégiscsak szép. Az élet.

Nyári gumi. Leander a teraszon.

...

Elmélkedhetnék sok mindenről. Mégsem teszem. Csak feladom. Nem, nem úgy. Csak... Várok. És nem akarom tudni, hogy mire. Ez így jó lesz. Úgy gondolom.

Mert. Találkozni fogunk. Hiszen tudjuk. A történetek.

..

Kérdezi Zenész, mit csinálok. Mondom, tejeskávét iszom. Azt mondja, jól áll nekem. Kérdezem, mi??? Azt mondja, a tejeskávé. 

Ezért szeretem többek között a művészféléket. Mert ilyeneket tudnak mondani. 

.

Nem bírok erről lekattanni. Fülemen a zene, így dolgozom.

Zenésznek hiányzom. Nahát.

...

Az a belső derű, ami ott látszik, az megvan. Mert ha visszagondolok, mikor is készült az a fotó, rá kell, hogy döbbenjek, éppen nagyon szét voltam csúszva. És mégis. Nem, ezt a photoshop nem tudja. Észre kell vennem nekem is, hogy ez ott van. Mindig ott van. A hit, mi több, a tudás, hogy minden rendben van. Ez nem az a 'rend'. Ez az a rend, amit nem mi teszünk. Hanem, ami van. Amire csak rá kell hagyatkozni. Tudom, nem egyszerű. Nekem sem sikerül mindig. De ezek szerint ott van. Mindigis. Ha ilyen állapotban egy ilyen tekintet és mosoly tellett tőlem, akkor ez igenis ott van. Csak szólok. Aki akarja, észreveszi. Aki figyel, és lát engem, igazán, az észreveszi. Akkor is, mikor éppen szét vagyok csúszva. Ha egy fényképezőgép látja, akkor mindenkinek látni kellene. Nekem is. Rend van. Igazi rend van.

Az óceán az hiányzik. Nagyonis.

..

Nincs új a nap alatt. Olvasom Freudot, Szondit, Berne-t, Jungot. És Hellingerre gondolok. Mindenki hozzátesz, vagy elvesz. Mégis úgy érzem, hogy még mindig nincs meg az esszencia.

.

Kiderül, hogy egy régi blogbejegyzésem, még 4 évvel ezelőttről, kering a neten. Blogok, társkeresők, fészbúk. Persze, névtelenül. Sőt, néhol egy fickó nevét emlegetik, mint szerző. Ez vicces.

Végül is, igen, az volt annak idején a legolvasottabb, de nem gondoltam, hogy önálló életre kél.

...

Nem kell hóhelyzet, tudunk produkálni leszakadt vezetéket is. Másfél óra. Valahol az országban. Váróterem. Türelem. Új vonat. Kalauz nem szól, utastárs igen. És az újabb tapasztalat. Az ilyen helyzetek összehozzák az embereket. Máskor szóba sem álltunk volna. Így pedig jófej emberek, jó beszélgetések. Nevetés. Végül is megérte az a másfél óra.

Nem hiszem el, hogy megint. Ezen már el kell gondolkodni, hogy miért. Pedig megfogadtam, hogy mostanában nem gondolkozom. Túl sokat. És ez már sok lesz. De muszáj. Mert nem hiszem el. Megint.

..

Másfél év után először beszéltünk. Írni írtunk. De nem beszéltünk. Igen, Zé. Mit mondjak. Most bebizonyosodott, hogy az idő relatív, mert ahogy meghallottam a hangját, olyan érzésem volt, mintha tegnap lett volna. És az is, hogy imádom hallgatni. Sokat nevettünk, megoldottuk a világ és az élet nagy dolgait. Azt is megbeszéltük, ki mit főz ma ebédre. Minden úgy volt, mint régen. Kivéve egyet. Már nem vagyunk párban. Viszont ezzel a beszélgetéssel helyére kerültek a dolgok. Nem is értem, miért nem korábban. Nyilván most volt itt az ideje.

Egyébként pedig hiába próbálkozik akárki is. Megint egy Párizs ígéret. (Egy újabb Művész. Pont ilyet kerestem, azért is beszélünk. Kell(ene) új projekthez.) Mennem kell(ene), rám lett parancsolva. Hogy márpedig, ha visznek, megyek. Mondom, oké. Egy feltétellel. Ha mindezért semmivel nem tartozom. Ha kapok külön szobát, minimum ágyat. Akkor bármikor. De kétlem, hogy ez így működik. Inkább mennék ötkerbe. Nem, már rájöttem, ez nem hülyeség. Hanem még mindig a szerelem. Mert amikor azt mondja a Művész a telefonba tegnap, hogy denagyon, akkor én meg arra gondolok, hogy igen. De nem te. Hanem ő. Zöldszemű, igen. És akkor már hiába Párizs, kedvenc kaja, masszázs, egyebek. Sebaj. Elmúlik. Vagy így, vagy úgy. Remélem, hogy inkább úgy. Mert azért mégsem szeretem, ha vizsgáztatnak. Hogy hűséges vagyok-e (persze), akarok-e élni, egyvalakivel, jósokáig (persze), szeretek-e főzni (nempersze, és különben is, bejárónő kell, vagymi - egyébként meg igen), és sütni (itt már billentyűzetet nem viselő szavak jártak az eszembe). Jobban szeretek könyvekről beszélgetni. És világmegváltásról. Mellette majd összecsapok valami finomat. Bármit, akármit.

Persze, tudom. Csodálatos vagyok. És egyedi. És tehetséges. És titokzatos. De milyen jó is lenne, ha meglenne az az érzés, hogy ezt nem csak az első éjszakáig gondolja így. Mert így odáig el sem jutunk. Ezért sem. A legfőbb ok viszont a szerelem. Mással nem megy. Sajnálom.

.

Kezdjük akkor megint. Fb nem műkszik, nekem pedig írhatnékom lett. De nem most. Most más dolog van. Remélem jövök hamarost.

Gondolom nem vagyok egyedül, de nem békülök ki ezzel a tavasszal sehogysenem.