..

Mindig rossz, ha valaminek vége. És most több mindennek is. Remélem új kezdetet hoz. 

Szakács. Nem találtam szavakat. Úgyhogy nem is írtam. Azt nem tudom, ha találkozunk, hogy fogom lereagálni. Mosolyogni nem fogok, az biztos. Ilyet soha, senkinek nem. Neki sem. Akkor sem, ha kéri. 

Zenész. Nem tudom kezelni a sérüléseit. A baj az, hogy ő maga sem. Szeretné, ha segítenék, de mégsem. Bonyolult.

Zöldszemű. Fogalmam sincs. Halvány van, de lehet, hogy tévedek. Minden esetre sajnálom, hogy nem beszélgetünk. Hiszen még mindig őt. De hát ez az én magánügyem. 

Szabadság. Nyilván erre van szükségem.

Az egyiptomiaknak nyilván volt valami okuk rá, hogy kétdében festettek. Nem hiszem, hogy nem tudtak háromnak tűnőben. Vagy éppen az volt a trend. Vagy azok a festmények maradtak meg. Több ezer év múlva a kultúránkat az alapján fogják megítélni, hogy Picassot, Mirot vagy Turnert találnak. Nem mindegy. Nagyon nem.

.

Van, aki csak a megszólalásig szép. Van, aki utána is. Van, aki csak akkor. És van, aki se előtte, se utána.

...

Most van az a rész, hogy elegem van. Biztos a feszkó, meg a fáradtság. Nem értem, miért kellene rosszul érezni magam, ha teszem a dolgom. Ha netán el is érek valamit. Ha netán még jól is érzem magam. Én is szoktam sírni, igen. De. Megválogatom, kinek, mikor, mit. És irigykedni azt nem. Jól megmondta már az öreg Weöres. Sorsot senkivel nem cserélnék. Én fölfogtam. Más remélem fogja. Azt különösen nemszeretem, ha hozzám közel állók cseszegetnek. Azért sem adom fel. Azért sem hagyom magam. Juszt sem. Mostanában mindenféle közmondások járnak az eszembe, disznókról, gyöngyökről, korpákról, ilyesmikről. Meg a tollas barátokról.

Nyár. Nyári ruhák. Húha. Nyaralást is szervezni kell. (Nem, ezért SEM érzem rosszul magam. Hogy van mit.)

..

Amikor túl sok minden van, az is baj. Ha túl kevés az is. Meg kell találnom az egyensúlyt. Bár, már megszokhattam. Mindigis így volt ez manapság. Most éppen sok.

Tervelek. Zöldszeműt kell elrabolni egy napra. Még ez is. Nagy feladat.

.

Talán megint kellene egy homlokcsók. Vagy olvasnom kellene mást is, mint szakirodalmat. Vagy piszkozatolnom kellene a mondandómat, fecnikre. Mert mikor idekerülök, megáll az ész. 

Kellenek ilyen időszakok is. És olyanok is, hogy jön a jó idő, a futás, a bicikli. Hogy szép az élet. És van minden jó. Nem a zsákban, az életben. Szerelem is. Nem, nem. Most csak úgy. Tárgy, vagyis alany nélkül. Mert mégiscsak szép. Az élet.

Nyári gumi. Leander a teraszon.

...

Elmélkedhetnék sok mindenről. Mégsem teszem. Csak feladom. Nem, nem úgy. Csak... Várok. És nem akarom tudni, hogy mire. Ez így jó lesz. Úgy gondolom.

Mert. Találkozni fogunk. Hiszen tudjuk. A történetek.

..

Kérdezi Zenész, mit csinálok. Mondom, tejeskávét iszom. Azt mondja, jól áll nekem. Kérdezem, mi??? Azt mondja, a tejeskávé. 

Ezért szeretem többek között a művészféléket. Mert ilyeneket tudnak mondani. 

.

Nem bírok erről lekattanni. Fülemen a zene, így dolgozom.

Zenésznek hiányzom. Nahát.

...

Az a belső derű, ami ott látszik, az megvan. Mert ha visszagondolok, mikor is készült az a fotó, rá kell, hogy döbbenjek, éppen nagyon szét voltam csúszva. És mégis. Nem, ezt a photoshop nem tudja. Észre kell vennem nekem is, hogy ez ott van. Mindig ott van. A hit, mi több, a tudás, hogy minden rendben van. Ez nem az a 'rend'. Ez az a rend, amit nem mi teszünk. Hanem, ami van. Amire csak rá kell hagyatkozni. Tudom, nem egyszerű. Nekem sem sikerül mindig. De ezek szerint ott van. Mindigis. Ha ilyen állapotban egy ilyen tekintet és mosoly tellett tőlem, akkor ez igenis ott van. Csak szólok. Aki akarja, észreveszi. Aki figyel, és lát engem, igazán, az észreveszi. Akkor is, mikor éppen szét vagyok csúszva. Ha egy fényképezőgép látja, akkor mindenkinek látni kellene. Nekem is. Rend van. Igazi rend van.

Az óceán az hiányzik. Nagyonis.

..

Nincs új a nap alatt. Olvasom Freudot, Szondit, Berne-t, Jungot. És Hellingerre gondolok. Mindenki hozzátesz, vagy elvesz. Mégis úgy érzem, hogy még mindig nincs meg az esszencia.

.

Kiderül, hogy egy régi blogbejegyzésem, még 4 évvel ezelőttről, kering a neten. Blogok, társkeresők, fészbúk. Persze, névtelenül. Sőt, néhol egy fickó nevét emlegetik, mint szerző. Ez vicces.

Végül is, igen, az volt annak idején a legolvasottabb, de nem gondoltam, hogy önálló életre kél.

...

Nem kell hóhelyzet, tudunk produkálni leszakadt vezetéket is. Másfél óra. Valahol az országban. Váróterem. Türelem. Új vonat. Kalauz nem szól, utastárs igen. És az újabb tapasztalat. Az ilyen helyzetek összehozzák az embereket. Máskor szóba sem álltunk volna. Így pedig jófej emberek, jó beszélgetések. Nevetés. Végül is megérte az a másfél óra.

Nem hiszem el, hogy megint. Ezen már el kell gondolkodni, hogy miért. Pedig megfogadtam, hogy mostanában nem gondolkozom. Túl sokat. És ez már sok lesz. De muszáj. Mert nem hiszem el. Megint.

..

Másfél év után először beszéltünk. Írni írtunk. De nem beszéltünk. Igen, Zé. Mit mondjak. Most bebizonyosodott, hogy az idő relatív, mert ahogy meghallottam a hangját, olyan érzésem volt, mintha tegnap lett volna. És az is, hogy imádom hallgatni. Sokat nevettünk, megoldottuk a világ és az élet nagy dolgait. Azt is megbeszéltük, ki mit főz ma ebédre. Minden úgy volt, mint régen. Kivéve egyet. Már nem vagyunk párban. Viszont ezzel a beszélgetéssel helyére kerültek a dolgok. Nem is értem, miért nem korábban. Nyilván most volt itt az ideje.

Egyébként pedig hiába próbálkozik akárki is. Megint egy Párizs ígéret. (Egy újabb Művész. Pont ilyet kerestem, azért is beszélünk. Kell(ene) új projekthez.) Mennem kell(ene), rám lett parancsolva. Hogy márpedig, ha visznek, megyek. Mondom, oké. Egy feltétellel. Ha mindezért semmivel nem tartozom. Ha kapok külön szobát, minimum ágyat. Akkor bármikor. De kétlem, hogy ez így működik. Inkább mennék ötkerbe. Nem, már rájöttem, ez nem hülyeség. Hanem még mindig a szerelem. Mert amikor azt mondja a Művész a telefonba tegnap, hogy denagyon, akkor én meg arra gondolok, hogy igen. De nem te. Hanem ő. Zöldszemű, igen. És akkor már hiába Párizs, kedvenc kaja, masszázs, egyebek. Sebaj. Elmúlik. Vagy így, vagy úgy. Remélem, hogy inkább úgy. Mert azért mégsem szeretem, ha vizsgáztatnak. Hogy hűséges vagyok-e (persze), akarok-e élni, egyvalakivel, jósokáig (persze), szeretek-e főzni (nempersze, és különben is, bejárónő kell, vagymi - egyébként meg igen), és sütni (itt már billentyűzetet nem viselő szavak jártak az eszembe). Jobban szeretek könyvekről beszélgetni. És világmegváltásról. Mellette majd összecsapok valami finomat. Bármit, akármit.

Persze, tudom. Csodálatos vagyok. És egyedi. És tehetséges. És titokzatos. De milyen jó is lenne, ha meglenne az az érzés, hogy ezt nem csak az első éjszakáig gondolja így. Mert így odáig el sem jutunk. Ezért sem. A legfőbb ok viszont a szerelem. Mással nem megy. Sajnálom.

.

Kezdjük akkor megint. Fb nem műkszik, nekem pedig írhatnékom lett. De nem most. Most más dolog van. Remélem jövök hamarost.

Gondolom nem vagyok egyedül, de nem békülök ki ezzel a tavasszal sehogysenem.