...

Azon gondolkodtam, hogy mit is jelent embernek lenni. Hogy mit is jelent az, hogy nap, mint nap megfelelni. Nem másnak, magunknak. Persze, másnak is. De kinek? Kihez próbáljak meg alkalmazkodni, mikor mindenki mást gondol, mond? Ki legyen az etalon? Ki legyen az, akinek megbízom a véleményében, az életében? Ki az, aki hiteles?

Nem találok olyat mostanság. Maradnak a régiek. Marad az örök mérték. És marad a hit. Hogy van értelme. Ennek az egésznek.

Borul minden. Vannak ilyen időszakok. Tudom. De most tényleg minden mozog körülöttem. Nem találom a helyem. A középpontom. Vagyis megvan, ahogy mindigis. Érzem. De mégis. Mozgás van. Persze, ez természetes. Hiszen anélkül megáll az élet. 

Folyamatos keresés az életem. Mióta az eszemet tudom. Mostanában gyakran érzem, hogy fáradt vagyok keresni. Újra és újra. Mert falakba ütközöm. Mert mindenhol csak zavarodottságot találok. Ha mégsem, akkor is találok új kérdeznivalót. Meddig még? Hát soha nem lesz vége? Soha nem pihenhetek meg egyetlen percre sem? Soha nem érezhetek egyetlen pillanat nyugalmat sem? Miért nem? Honnan ez a sok kérdés? Miért látom én máshogy? Miért érzem én máshogy?

Ki vagy? Ki vagyok? És leginkább: kik vagyunk? Igen, így. Többesszámban. Együtt.