..

Azt mondják, csak a változás a biztos. Néha jó, néha nem. Megint álmodtam. Megint a ház. Megint a könnyek. Azt is mondják, a lélek azért tér oda vissza álmában, ahol biztonságban volt, mert pihenni vágyik. Én elég sokat vagyok ott álmomban. Pihenek. De sírok is. Mindig. Vajon miért? És sosem lesz vége? Annyira vágyom a közelségre. És egyre messzebb kerül. Talán nem kellene vágyni rá. És az enyém lesz. Hamarabb, mint gondolnám.

Ámen.

.

Találok mindenfélét. És rájövök, hogy nagyon sérültem. Hogy mennyire hiányzik a közelség. Az a bizalom. Az az odaadás. A figyelem. Oda-vissza. Úgy érzem, már soha többé. 

Nem kellene mást csinálnom folyamatosan. Hanem végre szembenézni. Lejjebb menni. Még lejjebb. Mert ezek szerint nem volt elég. Még nem. Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Hogy merem-e. Vagy azt fogom csinálni, mint más. Mást csinálok. Hogy ne tudjam, hogy ne érezzem, mekkora a baj. 

Ember vagyok. Ezzel jár. De fel merem-e vállalni. Ez a kérdés.